Aki dudás akar lenni...
"Aki dudás akar lenni
Pokolra kell annak menni
Ott kell annak megtanulni
Hogyan kell a dudát fujni"
Eredetileg nem kifejezetten a betegség kapcsán jutott eszembe ez a cím. Ha nem is tudtam még pontosan, miféle pokoljárásról is akarok beszélni, de valahogy az a gondolat ötlött fel bennem, hogy az alkotás lehetőségének ára van. Talán valamiféle szenvedéssel, áldozattal, alázattal kell a teljesítményt megfizetni, vagy másként szólva, az kezdett bennem megfogalmazódni, hogy a szenvedés talán nem feltétlenül hiábavaló (...)
Az őstörés
A
pokoljárások két típusú kálváriáját érintem Az egyiket Winnicott "unthinkable
agonies"1-nek rettenetes, elképzelhetetlen gyötrelmek forrásának mond.
Ami Bálint Mihály megfogalmazásában talán a "több mint bűn, hiba"
logikájában "basic fault"-ként, alaphibaként angolosodott, amelyet
magyarra visszafordítva alapzavarnak vagy őstörésnek2 nevezünk: és ez az anyai
kapcsolat meghibásodása. Vagyis az a nagyon archaikus eredetű gyógyíthatatlan
betegség, ami abból fakad, hogy a csecsemőnek nincs megfelelően, elégségesen
jó, szükségleteit megérző, ráfigyelő, szerető anyja, aki lehetővé tenné, hogy
az adleri Gemeinschaftsgefühl értelmében bizalommal forduljon embertársai felé.
Ezt az eredeti hiányhelyzetet gyakran kiegészíti vagy súlyosbítja a précarité
vagy a halmozottan hátrányos helyzet. Amennyiben a fogyatékosság-betegség fogalomkörét
tágítani óhajtjuk, ide sorolhatjuk tehát a halmozottan hátrányos helyzetű családok
veszélyeztetett gyerekeit. A marginalitás, a halmozottan hátrányos helyzet,
a veszélyeztetettség egy többtényezős (multifaktorális) pszeudo-örökletes és
önújjáteremtő foggyatékosság, melynek ismérvei a szegénység, a családi kudarcélmény,
az alkoholizmus, az önvédelem szükségletből kialakult agresszív reflexek és
a fájdalmasan átélt különbözőség érzete, amelyet büszkeségből leplezni igyekeznek.
A veszélyeztetett családok gyerekei gyakran a legkülönbözőbb betegségtünetektől,
magatartászavaroktól, fejlődési lemaradástól szenvednek. Hogyan segíthetjük
hozzá ezeket a gyerekeket, akik elsősorban az acting out, vagyis deviáns cselekvés,
bűnözés formában szokták a dudát fújni ahhoz, hogy önkifejezésükre más módszert
találjanak? Hogyan lehet megakadályozni azt, hogy kétségtelen pokoljárásuk a
sohavisszanem-térés bugyrába torkoljon, elérni, hogy nélkülözéseik ellenére,
vagy éppen azáltal valódi kreativitásra tegyenek szert?
Két ilyen komplex, szociális- anyag- és betegségprobléma sújtotta nagyszerű
kreativitássá átlényegült életutat szeetnék idézni, József Attiláét és Albet
Camus-ét mielőtt rátérnék arra, milyen megoldásjavaslattal kísérletezem, kísérletezünk
a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek pokolba rekedésének megelőzésére.
József Attila
Nyomor,
nélkülözés, éhezés...
József Attila életútjának elejét rettenetes élményanyag árnyékolja. Átélés vagy
utólagos, költőileg életrehívott emlékkép idézése-e az Iszony? Az élmény vajon
húgához, vagy anyai élményhez kötődik, vagy inkább Nemes Livia értelmezésében3
a negatív anyaképhez - ki tudja? Alapélmény, egy rettenetes, orális- vagy inkább
létfrusztráció, melynek költői megjelenési formája a verseiben másutt is fel-felbukkanó
félhomályban vinnyogó éhség gyötörte, magárahagyott kisgyerek: a "Ha adja
miért veszi el" az ősbizalom hiányának kiáltása.
József Attiláról sokat írtak. Ilyen indíttatásból, vagy másképpen, ilyen csecsemőkorra
viszszavetített rettenetes frusztrációélmény skrizofénizáló hatása nem meglepő.
Micsoda fájdalmas pokoljárás. Mégis, mielőtt bekövetkezett a tragikus kifejlet,
jött egy fantasztikusan kreatív, nagyszerű, költői periódus, amely József Attilát
a magyar költészet nagyjai közé emelte. József Attilát, aki a mi mai címül választott
idézetünket Medvetánc kötetének mottójául választotta, magát Dudásnak tekintette,
mert ő a maga költői érzékenységében mindezt régtől fogva tudta.
Pokoljárását, az ősbizalom hiányát, magányát, felemelkedését a Kész a leltár-ban
így jellemzi:
Magamban bíztam elejétől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek...
Ha
féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Elégtelenül szeretettség, őstörés, iszony - majd kiválás kitelejesülés. De aki
elejétől fogva csak magában bízhatott, hiába menekül szerelembe, védelemért
az asszonyhoz, "hogy óvja karja, öle térde". Kreativitása, művészi
kitelejesedése csak ideig óráig védi meg a fenyegető rettenetes magárahagyatottság,
a semmi ága ellen. Szegény, nagyszerű József Attila, aki így végzi versét:
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Albert Camus
Van
Albert Camus-nek, a Nobel-díjas francia írónak egy olyan idézete, amely egyenesen
az "Aki dudás akar lenni" parafrázisaként hangzik: "Nincs az
életnek olyan szerelme, amelyet ne a kétségbeesés sugallna".
A halmozottan hátrányos indíttatású gyermek, szint'oly nyomorban, mint József
Attila, Algéria egy szegénynegyedéből, spanyol bevándorló családból származik,
folyóvíz és villanyvilágítás nélküli egészségtelen lakásban nő fel: apját, az
egykori állami gondozottat, egyéves korában elveszíti (az első világháborúban
a Marne-i csatában esett el) közvetlen környezete (édesanyja, nagybátyja, nagyanyja)
analfabéta. De pokoljárása még csak nem is nyomorából, kulturálisan valószínűtlenül
szegény családi körülményeiből következett.
Camus betegsége krónikus és sok szenvedést okozó egészségtelen lakásviszonyai
folyományaként kialakult tüdőbaja, amelytől 15 éves kora óta szenvedett. Ekkor
orvosa tanácsára, egy jobb életkörülmények között élő mészáros nagybátyja fogadta
be ideiglenesen. Camus sohasem gyógyult ki véglegesen betegségéből, 1942-ben
ez akadályozta meg abban, hogy egy fontos képesítő vizsgát, az agrégationt megvédhesse.
1950-52-ben súlyosan visszaesett, vért hányt és kórházi kezelésre szorult. Mint
a szegénységet és a nyomort, Camus rendkívüli bátorsággal vette tudomásul a
betegséget is, és megtanúlt vele élni.
"Ami természetes, az a vírus. A többi: az egészség, a tisztaság, az épség,
mindez akaraterő kérdése."4
Az ilyen akarati erőfeszítéseket Alfred Adler az elégtelenségek és a gyengeségek
meghaladása Kraftanstrengung-jainak nevezi és meghatározása szerint: "Az
akarat képessége felhalmozódik, a nehézségek ellenére képes utat nyitni a cél
felé" (Adler, 1930) Adler itt arra utal, ami Camus esetében különüsen igaz,
hogy a cél kitűzése olyan erőfeszítéseket képes mozgósítani, amelyek lehetővé
teszik a betegségek, a "szervi gyengeségek" meghaladását. Camus erről
a küzdelemről igen drámai szavakban emlékezik:
"Most nap mint nap eőfeszítésembe kerül, hogy távolságot vegyek és szolgálatra
bírjak egy testet, amelynek máskülönben teljesen ki lennék szolgáltatva".
(Camus levele Guy Dumourhoz, 1944).
Camus visszatér a mottóban idézett kijelentéséhez és hozzáteszi: "amikor
azt írtam, nem is tudtam, hogy mennyire igazam volt, míg nem jártam be a valódi
kétségbeesés útját. Ezek az idők bekövetkeztek, és mindent tönkretettek bennem,
kivéve éppen az életéhségemet. E szenvedélytől máig is szenvedek".
Egy súlyos, halállal fenyegető betegséggel Camus szembeállítja fékezhetetlen
életszenvedélyét.
Ebben a fizikai betegségekre központosító ciklusban sem hallgathatjuk el, hogy
nem ez az orvosai szerint annyira súlyos, a korai halál veszélyével fenyegető
krónikus betegség volt a rendkívüli író és gondolkodó főproblémája, hanem egy
egészen más típusú megpróbáltatás, amely súyosan depressziv korszakokban, meghasonlottságban
és öngyilkossági késztetésben jelentkezett. Ez a fent említett léthiányosság,
amelyet Bálint Mihállyal alaphibának, alapmeghibásodásnak, őstörésnek neveztünk,
abból a fájdalmasan szenvedélyes kötődésből fakadt, amely nehezen gondolkozó,
nagyothalló, szavakkal alig rendelkező édesanyjához kapcsolta. Camust kétségbeejtette
anyja némasága, s hogy képtelen volt őt meghallani. Életének erőfeszítése arra
irányult, "hogy felleljen egy olyan igazságot vagy szeretetet, amely ezt
a csendet kiegyensúlyozni képes".
Ez a rendkívül érzékeny, elégtelenül szeretett gyerek állandóan kémlelte azokat
a jeleket, amelyek anyja szeretetére utalhattak volna és minduntalan kételkedve
tette fel magának a kérdést "hát mégis szeret? " Adler kiemeli az
elégtelenül jó anyák kapcsán, hogy erről ők igazában nem tehetnek, sokszor saját
életkörülményeik tették őket az anyaságra alkalmatlanokká. Camus édesanyjának
nem voltak gyöngéd gesztusai sem, "sohasem símogatta meg gyermekeit, mert
erre képtelen volt".5 Akár József Attiláé, az ő anyja sem volt rossz, csak
elkínzott, meggyötört, tehetetlen.
...A nyomoral, a passzivitással, a szenvedéssel a lázadást állítja szembe: "A
lázadás nem képzelhető el különleges szeretet nélkül" ... (és itt mindjárt
következik a magát ekkor lázadóként meghatározó Camus csodálatos hivatásvállalása):
"A lázadók azokért élnek, akik hozzájuk hasonlóan életképtelenek, a megalázottakért"
"Gondolkozás nélkül azok mellé a hallgatag emberek mellé állok, akik képtelenek
elfogadni a számukra kijelölt életmódot".6
Camus Svédországban a Nobel-díj átvételekor összefoglalta, hogy szenvedésein
és betegségén, megpróbáltatásain és pokoljárásán túl milyen értelmet tulajdonít
életének:
"Egy élet értelme, a művészet nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a
minden emberben és a világban fellelhető szabadság és felelősség növeléséhez."
Betegségéből, pokoljárásából Camus nem meggyengülve vagy önfeladással került
ki (bár voltak súlyosan depressziós korszakai, öngyilkossági késztetései, akár
József Attilának), hanem úgy, hogy nagyszerű íróvá, a szó művészévé vált. A
néma anya fia egész nemzedékének szószólójává lett.
François
Itt
szeretném elmesélni egy halmozottan hátrányos helyzetű nyolcéves francia kisfiú
történetének egy piciny epizódját, hogyan változtatta az apa által súlyosan
bántalmazott kisfiú saját gyújtogatás-késztetését valami egészen mássá.
François testileg, fizikailag bántalmazott gyerek volt, akit gyermekbírói ítélettel
az ún. Gyermekvárosba helyeztek kisöccsével együtt, ahonnan igen agresszív apja,
a bántalmazó, kibalhézta... Ezek után hazakerült és egy ideig szélcsend volt,
vagyis aktív bántalmazásban nem volt része. Ekkor került be a játékterápiás
gyermekcsoportba ahol két rajzot is készített.
Az első; jóindulatú, vidám rajzán egy kissé felfúvódott, görbelábú, de jókedvű,
nevető kisfiút látni, aki függőágyban ringatózik, süt a felhőktől alig takart
nap, ég és föld között lebeg két fa között. Ez egy kicsit talán passzív kisfiú
képe, de kétségtelenül egy létező gyermeké.
Két héttel később ugyanez a kisfiú egy majdnem azonos szerkezetű festményt készített,
kivéve, hogy a kettő között a gyerek eltűnt. Második rajzában kétségtelenül
láthatjuk a tartópillért, a két fát, néhány felleget, de nincs nap - a melegítő
apaszimbólum eltűnt - és eltűnt a kisfiú is! Egy vizenyős barna foltot láthatunk
ugyanabban a pozicióban, mint az előző rajzon a vidám lurkó volt, kivéve, hogy
ennek nincs arca, nincs testi valósága. Nem más, mint egy formátlan, laza, vizenyős
tömeg egy nedves közegben (gondolhatunk regresszióra, egy anyaméhbe visszahelyezett
formára) egy cseppfolyóssá változott kisfiú, aki nincs többé.
Mit történt e kettő között? François újra apja bántalmazott tárgyává változott.
A bántalmazás a maga fizikai valóságában betegíti meg a gyereket, összevert,
fájdalmas sebektől szenvedő kis emberré válik. De szenvedésének nem ez a főforrása.
Ő lelkileg súlyosan sebesült lény, akinek ha el akarja kerülni a rettenetes
és fájdalmas megaláztatást, kiszolgáltatottságot, nincs más választása, mint
az, hogy a nemlétbe távozik. François eltünése szimbolikus öngyilkosság.
A bántalmazott gyerek azonban különbözik a valóságtól magát távol tartó pszichotikustól
abban, hogy nem állandóan tartózkodik a valóságon kívül: néha, ha a bántalmazás
szünetel, megpróbál előjönni.
Máskor pedig annyira felgyülemlik benne a bántáskiváltotta indulat, (szaknyelven
a "reakciós agresszivitás"), hogy törni-zúzni szeretne. Ez történt
a mi kis Françoisunkkal is.
Egyszer egy szép reggelen, mikor François megjelent közöttünk a játékterápiás
csoportban, kiderült, hogy egy csomag gyufát hozott magával, azzal a titkos
céllal, hogy a helyiségben tüzet gyújtson. Szerencsére sikerült erről lebeszélnünk
(igazság szerint el is koboztuk a gyufásdobozt). Ugyanezen a napon egy színdarabot
javasolt, amely arról szólt, hogy egyszer a felhők megették a napot. Sötét lett
és hideg, semmi nem termett, az emberek mind fáztak és éheztek. Nemigen láttuk,
hogy mit lehetne tenni. De François sokkal lelelményesebb volt nálunk, mert
felfedezett egy új, ravasz napot, amely elrejtőzött a fellegek elől és a föld
felett megjelent. Meleg lett, ismét termővé lettek a földek, és boldoggá az
emberek. Öröm volt látni, hogyan játszotta a vékonydongájú kisfiú, Francois,
egy széken állva, felemelt karokkal körbe forogva a halmozottan hátrányos helyzetű
emberiség jólétét helyreállító nagyszerű napocskát.
Így változott az ő pokoljárása ember- és gyermektársait megmenteni képes pozitív
indulattá.
És végül - a Szabadegyetem kérdésfeltevésének vonalán - szeretném felidézni
azt a rette-netes pokoljárást, amely azokat az embereket sújtja, akik súlyos,
evolutiv, létüket veszélyeztető fizikai fogyatékosságban vagy Adler megfogalmazásában
ún. "szervi kisebbértékűségben" szenvednek. Ide tartoznak a pszichoszomatikus
vagyis pszichikus, lelki eredetű, de a valóságos szervi gyengeségek is. Szeretném
egy rendkívüli példával illusztrálni, hogy bár van ilyen típusú pokoljárás (asztma,
szívbetegség, tüdőelégtelenség, migrén stb), a szervi betegség nem önmagában
létező, hanem egyéniségfüggő, másszóval, hogy van olyan szervi pokoljáró, aki
nagyszerű, rendkívüli, különleges dudássá válhat. Ennek paradigmájaként Stephen
Hawking történetét szeretném felidézni:
Stephen W. Hawking
A
30 éve súlyos neurológiai problémákkal küzdő, szinte teljesen lebénult, mozgás-
és beszédképtelen, tolószékhez kötött különleges komputerrendszerrel kommunikáló
Hawking az univerzum dinamikájának titkát kutatja. Ő a korszak egyik legjelentősebb
kozmológusa, asztronomusa, akit Einstein óta a világ egyik legnagyobb fizikusának
tekintenek.Cambridgeben a matematika tanszék vezetője, ugyanazon tanszéké, amelyet
valaha Newton foglalt el.
Amikor 21 éves korában felfedezték, hogy olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved
(amyotropikus laterális szklerozisban), amely néhány éven belül valószínűleg
végez vele, két, két és fél évet jósoltak neki, ez a diagnozis nagyon megrázta.
"A betegség felfedezése előtt elég életúnt voltam. Nem éreztem értelmét
a cselekvésnek. De kis idővel azután, hogy a kórházból kikerültem, hirtelen
rádöbbentem, hogy érdemes lenne valamit csinálni, ha van némi haladékom... Ha
úgyis meg kell halnom, legalább hasznosan éljek." Fiára hivatkozva édesanyja
is megerősíti a József Attilai népmese-idézet rendkívüli tanulságát: "Az
a véleménye önmagáról, és ebben én is egyetértek, hogy sohasem ért volna el
ennyit, ha egészséges marad."
Amikor betegségének súlyosságát feltárták előtte és megtudta, hogy rövidlejáratra
halálra van ítélve, rémálmok gyötörték. Egyszer azt álmodta, hogy kivégezni
viszik és arra gondolt: nem lehetne-e valahogy kegyelmet kapni. Máskor, ugyanebben
a válságperiódusban azt álmodta, és ez az álom már előrevetítette rendkívüli
hivatástudatát, mely a betegség felismerésével egyidejűleg alakult ki benne,
mi lenne, ha arra áldozná életét, hogy másokat megmentsen.
"Szerencsém volt, mert állapotom lassabban romlott, mint ahogy előre látták.
Ez is mutatja, hogy sohasem szabad elveszteni a reményt."
Azóta is a legszélesebben értlemezett tudományelméleti kérdés megoldásán dolgozik,
az általános relativitást és a kvantumelméletet magábafoglaló egységes teoria
kidolgozásán. Az ő pokoljárása rettenetes, szellemi tevékenysége, még a betegségétől
függetlenül is egyedülálló. De így meg egyenesen csodával határos, bizonyságául
annak, hogy nincs az a "szervi kisebbértékűség" - ez Adler kifejezése,
de meggyőződése is -, amely lelki, pszichikus erővel ne volna kompenzálható.
Hawking pokoljárása kétségtelen. Egyenesen paradigmája annak, amit Adler a szervi
fogyatékosságok relativizálásáról gondol, arról, hogy hogyan lehet azokat nemcsak
meghaladni, hanem pozitív ösztönző emelővé változtatni. És kétségtelen Hawking
emberfelettien kreativ tevékenysége is. Nem kevesebbre vállalkozik, mint az
élet titkának felderítésére. Hawking, vagy Steve, ahogy közeli hozzátartozói,
munkatársai és tisztelői nevezik, egy nem egyszerűen beteg, hanem a fizikai
eszközöktől végletesen megfosztott ember, nem éri be kevesebbel, ő az élet értelmét
keresi.
Ha hallhatóan nem is tudja a dudát fújni.
Műhangszerének, szintetizátorának közvetítésével teszi hallhatóvá emberiség-méretű
vállalkozását:
"Ha sikerül felfedeznünk egy elméletet, amely tökéletesen leírja a világegyetemet,
akkor ennek alapelveit idővel nemcsak a tudósok, hanem a mindennapi emberek
is meg fogják érteni. Ekkor majd mindannyian, filozófusok, tudósok és köznapi
emberek, részt vehetünk abban a vitában, hogy mi az értelme a világegyetemnek
és benne a saját létezésünknek. Ha pedig erre a kérdésre is megtaláljuk a választ,
ez lesz az emberi ész végső diadala, mert akkor megismerjük isten észjárását."
Konkluzió helyett, arra szeretnék utalni, hogy az említett rendkívüli példák
persze nem mindannyiunk számára követhetőek. Igaz, megállapíthattuk, hogyan
lehet fogyatékosságainkat, szenvedésünket, betegségeinket, pokoljárásunkat úgy
kompenzálni, hogy ne egyszerűen a túlélést biztosítsa, hanem ellenállhatatlan
erővel arra késztessen, hogy másokért valamit, olykor talán (mint ezt Hawkingtól
Camus-ig érzékelhettük) az egész emberiség számára nagyszerűt teljesítsünk.
Mi, egyszerű halandók, társadalmi munkások, szociológusok, lelkészek, pszichológusok,
pszichiáterek, háziasszonyok, orvosok, pedagógusok, anyák stb., a szenvedés
ízével szájunkban megpróbálhatjuk magunkat úgy megváltani, hogy másokért igyekszünk
valamit tenni, saját pokoljárásunkat mások segítésének eszközévé alakítani.
Kende B. Hanna
Jegyzetek
1. WINNICOTT D. W. - Emlékkönyvben idézi André Green, L'Arc, Duponchelle, Paris,
1990.
2. BÁLINT M. "Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai", Akadémiai
Kiadó, Budapest. 1995.
3. NEMES L. "Alkotó és alkotás", Animula, Budapest, 1998.
4. CAMUS A. "La peste" (A pestis), Bibliotheque de la Pléiade, I.
5. CAMUS A. "Az első ember", Európa Kiadó, Budapest, 1993.
6. CAMUS beszéde Svédországban a Nobel-díj átvételekor, 1957-ben, Bibliotheque
de la Pléiade II.
Kende B. Hanna
Megjelent: Új Horizont, 2001/2.
EPMSZ - Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Kende B. Hanna Aki dudás akar lenni c. előadása a konferencián 2000-ben - kende hanna európai, protestáns, magyar, szabadegyetem, magyarság, fogyat
ékosság, bizalom, betegség