Micsoda az ember?

Isteni ez a fagyi! - mondja a kisfiú anyukája kezét fogva.

Imádnivaló ez a gyerek! - pillant anyuka szerelmesen férjére.

Igazán mennyei élvezet veletek együtt sétálni így vasárnap délután! - igazolja vissza gyermeke és élete párja érzéseit apuka.

Ebben a világban, ha valamit igazán meg akarunk becsülni, csodálattal illetni, a legmagasabb polcra tenni, akkor elhagyjuk (legalább is szavainkkal) a jól ismert emberi világot, a megszokott hétköznapi környezetet, és egy "másik", nememberi világból hozzuk a kifejezéseket. Az a másik világ jobb, magasabb, igazabb, kellemesebb, tökéletesebb mint a miénk.

Csak egy baj van vele: nem a miénk. Bevehetetlen, megközelíthetetlen, nem az emberé!

Ezért (vagy mégis) ide vágyunk. Azt gondoljuk, ha beveszünk, meghódítunk valami ilyen helyet, amely eddig tilos vagy elérhetetlen volt, akkor .... - mi lesz akkor?!

Az ember történetét így is le lehet írni - a Biblia le is írja így - mint kísérletek és kudarcok sorozatát, hogy meghódítson valamilyen mennyországot:

Enni a tiltott gyümölcsből;

Fölérni a bábeli toronnyal az égig;

Az aranyborjúban kézbe kapni a láthatatlan Istent;

Bevonulni lóháton a Szentek Szentjébe, mint IV. Antiokhosz Epifánész;

Megfordítani a szibériai folyókat;

Hübrisz, az ember ős-bűne.

Micsoda őrült világ. Hát ember senki nem akar lenni? Mindenki csak Isten?

Ebben az őrült világban a zsoltáros megáll, föltekint az égre, és egészen más hangon, más lélekkel kérdezi meg: MICSODA AZ EMBER?, aki, úgy látszik, senki nem akar lenni.

Ezt kérdezi a zsoltáros, pedig nem is ezt akarta kérdezni, csak a másik kérdést, ami igazán megmozgatta a szívét és a száját, hogy kicsoda ez az Isten, azt szinte föl sem meri tenni.

A kérdés, kicsoda az ember, egy elragadtatott sóhajnak a része, valójában az Isten előtti megrendülésből és csodálatból fakad, nem az embernek saját maga rendkívülisége felett érzett meghatottságából.

A kérdés - micsoda az ember? - következmény. Abból a kérdésből következik, hogy kicsoda az Isten.

I. Ez az egyik lehetőség a kérdés föltételére: kérdezem, hogy micsoda az ember, mert az Isten munkája a természetben, a kis és nagy történelemben (saját történeteimben) arra indít, kényszerít, hogy kérdezzek. A kiindulópont nem az ember, hanem valaki más, aki nem azonos az emberrel, de nélküle az ember nem ismerhető meg.

A kérdés az emberre levezetett kérdés, következmény, a második lépés, az elsőtől függő, önmagában értelmetlen.

"Istenismeret nélkül nincs önismeret, és önismeret nélkül nincs istenismeret." - mondja Kálvin.

Zwingli, a svájci reformátor pedig így elmélkedik: "Megismerni, hogy mi az ember, éppoly nehéz, mint megfogni egy tintahalat. Mert amiképpen az elbújik sötét levében, és nem lehet elkapni, ugyanúgy az ember. Amint csak észreveszi, hogy meg akarják közelíteni, a képmutatásnak olyan sűrű ködét gerjeszti maga körül, hogy nincs az a sasszemű toronyőr, vagy az a sokszemű Argos, aki szemügyre tudná venni."

Végül Zwingli bibliai helyekre hivatkozva erre a megállapításra jut: "Az embert a másik ember képtelen megismerni." Egyedül Isten taníthat meg rá, tőle kell kérnünk az emberismeretet. Az ember bűnesetének nyomorúságához tartozik, hogy sem Istent, sem az embert nem ismeri meg igazán. Mindkettőről képet alkot magának, s ezt összetéveszti a valóságos Istennel, illetve emberrel. (Itt van a bibliai képtilalom és későbbi névtilalom jelentősége! Aki ábrázolja az Istent és az embert, az bekeretezi, rögzíti, és elveszi tőle a változás lehetőségét.)

A teremtéstörténet ezt a fajta nyomorúságot, a bűnesetet az embernek abban a törekvésében ragadja meg és ábrázolja, hogy az ember nem találja helyét, nem elégszik meg a maga lakóhelyével, a Földdel. Honnan ez az önpusztító elégedetlenség? A Biblia végső soron nem ad választ a kérdésre, de a "lázadó embert" úgy írja le, mint akinek alaptulajdonsága, hogy hiányzik belőle a BIZALOM. Nem hiszi el Istennek, hogy az a hely, amelyet ő kapott a teremtésben, az neki való, az emberszabású. Más helyre vágyik, a másik helyére, az Istenére.

Pedig nincs abban a másik helyben semmi különös, mondhatnánk egészen profánul: egyszerűen Isten lakóhelye, hiszen mindenkinek lakni kell valahol. Ez a lényeg: ne a másik házát, pozícióját kívánd, hanem fogadd el és foglald el végre a sajátodat. A partnerség lényegi kérdése nem az egyenlőség vagy egyenlőtlenség, hanem a két pólus: az egyik nem lehet a másik nélkül. Ha a másik pozícióját akarom, abban nem az a tragédia, hogy tiltott dolgot teszek, hanem hogy az én helyem üresen marad. A helyek fölcserélődését olyan veszélyesnek tartja a Biblia, hogy az ember Isten helyére vágyakozásának a megfordított lehetőségét is leírja, amikor az Isten világa akar keveredni az emberével. (Mózes első könyve 6. fejezetében olvasunk a földre kívánkozó istenek fiairól, akik az emberek leányaival akarnak keveredni, és ebből az abszurd frigyből "nagy pofájú" emberek, óriások, kevert és zavart lények lesznek!)

Micsoda hát az ember, hol van a helye?

A Biblia erre a kérdésre egyedül a kettő - Isten és ember - egymásra vonatkoztatottságában tud és akar válaszolni. De ez az egymásra vonatkoztatás nem két önmagában létezőnek, változhatatlannak az egymásra vonatkoztatása, hiszen a bibliai ismeret legalapvetőbb sajátossága az, hogy az igaz ismeret megváltoztat. Nem egyszerűen úgy, hogy nő, nő az ismereteim mennyisége (majd egyszer átcsap valamilyen minőségi változásba), hanem úgy, ahogyan az ősi hitvallás struktúrája jelzi.

Hiszek, ....Istenben, Atyában, Fiúban, Szentlélekben ("fides quae" - amit hiszek), és ennek a Szentháromságba vetett hitnek a következménye az, amit magamra, az emberre nézve hiszek: "Hiszem bűneinknek bocsánatát, testünknek föltámadását és az örök életet."

A változást, az Isten és ember patthelyzetében a Fiú hozta el, egy másik ősi hitvallás szerint az "igaz Isten és igaz ember". Nem azért jött át a másik oldalra, hogy még nagyobb legyen a konfúzió, hanem hogy megmutassa, milyen lehet igaz embernek lenni. Ezért nem Ambróziusz egyházatya válasza, hanem Luther válasza a miénk: Isten emberré lett, miért is? Nem azért, hogy mi is megistenülhessünk (ezt mondja Ambróziusz), hanem hogy végre igazán emberek lehessünk (ez Luther válasza).

Micsoda változást jelent ez az élet! "Élet a bűnbocsánat szabadságából, a feltámadás és az örök élet reménységében". Ennek az életnek - megváltozott életnek - az alapja, hogy a kinyilatkoztatásból megismertük a Szentháromság-Istent és az ő jótéteményeit.

A tudományelmélet, a megismerés és megismerhetőség kérdésének taglalásához a teológia - éppen a keresztény megismerésnek ezt a sajátos struktúráját szem előtt tartva - azt teheti hozzá, hogy az igaz ismeret az a megváltoztató ismeret ("jádá" a megismerés héber szava ezért jelentheti férfi és nő teljes közösségét: "Ádám ismeré az ő feleségét"). Nem a külső szemlélés, az objektivitás visz közel a dolgokhoz, az emberhez, az Istenhez. Isten és az ember közös lényege a kapcsolat kiszolgáltatottsága.

Ez az élet-igazság olyan egzisztenciális ismeret, mely életünknek egy helyzetéhez kötődik. Ez a "felfedezés összefüggése" (Sauter): amikor például egy nyitott sír mellett elmondjuk a Credo-t, a hitvallást mint saját hitvallásunkat: "hiszek a feltámadásban és az örök életben". Egy ilyen összefüggésben válik hatékonnyá a Szentháromság-Istenben megalapozott hit. Bűneink bocsánatát, testünk föltámadását és az örök életet megvallani mint saját személyes hitünket a koporsó mellett - itt lesz igazsággá a hit önmagunkról, itt és így szabadít meg a reménytelenségtől.

Ez az egyik lehetőség.

II. Persze így is lehet szólni:

"Elég volt az Istenből! Halljunk végre valamit az emberről is!" Gyerünk már közelebb a "valósághoz, legyünk már végre egy kicsit jobban otthon, a saját kérdéseinkben!" (Miskotte, Biblisches ABC, 124.o.) Ez a másik lehetőség. De "ne hagyd magad félrevezetni! Hidd el, hogy az emberről éppen akkor beszélünk folyamatosan és magától értetődő közvetettséggel, amikor Istenről, erről az Istenről beszélünk."

Az ember legnagyobb csapdája az önelégültség. Nem úgy, mint valami erkölcsileg elítélendő beképzeltség és egoizmus, hanem önmaga prioritásának állítása minden más létezővel szemben.

A bibliai nyelvben az ember a szó legmélyebb értelmében "társas lény". Alapadottságai önmagukban nem léteznek.

A bibliai antropológia alapszavai, melyeket mi görög közvetítéssel TEST-nek, LÉLEK-nek és SZELLEM-nek fordítunk, és tévesen az ember trichotomiáját értjük alatta, a fizikális létet, az érzelmi életet és a szellemi tevékenységet, melyet egyúttal "erősorrend"-nek is tekintünk, mintha az értéktelentől haladnánk az értékesebb, a halhatatlan felé. Akik így gondolkodnak, hamar ellentétet is konstruálnak az ember különböző alkotóelemei között. Így tanított a gnózis, ez a magával ragadó tévtanítás a kereszténység kezdeteinél. A Biblia szerint ezek a szavak valójában csak viszony-szóként értelmezhetők, úgy mint relációk.

A bibliai gyökerű kereszténység, különösen a protestantizmus nem egy olyan dichotómiában (test - lélek) vagy trichotómiában gondolkodik, ahol az embernek lenne egy isteni része (a lélek), meg egy gonosz, legyűrendő része, a test. Egy ilyen felosztás a bibliai kijelentés alapján nem tartható.

A bibliai gondolkodás nem analitikus-differenciáló (ez inkább a görög filozófiára jellemző), hanem sztereometrikus-szintetikus.

Az ember különböző szervei, részei: szív, lélek, hús szellem, de a fül, száj, kéz, kar is egymás helyett is jelölhetik az egész embert, és ugyanannak a szubjektumnak a különböző vonatkozásaira utalnak. "A tanítók nem úgy mutatják be a vizsgálandó tárgyat (jelen esetben az embert), hogy egymástól világosan elhatárolt fogalmakat használnak, hanem éppen ellenkezőleg: egymással rokon értelmű szavakat tesznek egymás mellé", és így közelítenek különféle irányokból a lényeg felé. Ez a sztereometrikus gondolkodás az ember életterét úgy határozza meg, hogy rá jellemző szerveket nevez meg, és ezeken keresztül írja le az embert, mint egészet, mint szétszakíthatatlan valóságot:

"Az értelmes szív jut ismerethez,

és a bölcsek füle keresi az ismeretet."

("Az eszesnek elméje tudományt szerez, és a bölcseknek füle tudományt keres." - fordítja Károli.)

Nem szétszedni, hanem egymás mellé helyezni, kapcsolatba hozni, közelíteni, együtt látni (synopse-evangéliumok!) - ez a sztereometrikus- szintetikus gondolkodás.

Ez azt is jelenti, hogy az ember különböző alkotórészeinek, szerveinek a megnevezése egyúttal funkciókat, képességeket is jelent, és leírja, bemutatja az ember mint ember sajátosságait.

Ezért az emberre és életmegnyilvánulásaira alkalmazott alapszavak megértése egyben az első lépéseket jelenti a bibliai antropológia megértéséhez.

LÉLEK - nefes - 755-ször fordul elő a Bibliában legkülönbözőbb jelentésekben, a biblia egyik alapszava az emberre, de néhányszor Istenre is.

Jelentései: torok, gége, vágy, lélek, élet, személy, és számos esetben egyszerűen a személyes névmás. Közös, lényeges jelentéstartalma ezeknek a fogalmaknak, hogy az ember ráutaltságát írják körül: "torok" valami üres, ami tartalomért kiált, sóvárog. Az embert, aki önmagá-ban magának soha nem elég, mert a másik nélkül "hiány"lény. Hasonlít a szárazságtól szenvedő vidékhez, mely esőre vár.

Az egész ember egy kiszáradt, szomjas torok, melyet egyedül Isten szava tud megelégíteni.

TEST - basar - (273-szor a Bibliában). Az embernek az a vonatkozása (nem része!), ami az állatokkal teszi rokonná, mindenfajta leértékelés nélkül. Hús, rokonság!, gyengeség, romlandóság. Itt az ember láthatóságán van a hangsúly, azon, ami az embereket összeköti egymással. Istenre sohsem alkalmazzák a szót. Esendő lény.

SZELLEM - ruah - 389-szer fordul elő, ebből 136-szor Istenre vonatkoztatva. A mozgó levegő, szél, lehellet, életerő, szellem, akaraterő, érzelem szava. Istentől jön az emberbe. Így lesz az a hatalommal fölruházott ember.

Az ember alapvonatkozásait tehát a biblia így írja le:

- hiány lény

- esendő lény

- hatalommal fölruházott lény

Mindhárom megközelítés csak kapcsolatban értelmezhető.

Antropológia a Bibliában nem létezik teológia és krisztológia, vagyis Krisztusnak és az ő váltságmunkájának ismerete nélkül. Ez azt is jelenti, hogy a mai, "aktuális ember valósága az "egyszerre igaz és bűnös" simul iustus et peccator" paradox igazságában ragadható meg.

János első levele így fogalmaz: "még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk".

Az ember ígéret. Minden történés mélyén - erről szólnak a bibliai elbeszélések - ott rejtőzik a jövendő, az a momentum, amelyik túlmutat önmagán egy következő (teljesebb) beteljesülés felé. Akár kudarcot élünk át, akár sikert.

Lehet, hogy minden új nemzedéknek újra föl kell tenni a kérdést, micsoda az ember? Lehet, hogy mindig újra kell kezdeni a keresést.

A feladatot el lehet felejteni, háttérbe lehet szorítani több-kevesebb időre, hiszen olyan sok érdekes dolog igényli a figyelmünket.

Az ember néha elintézhetőnek tűnik annyival, hogy kutatjuk múltját és jövendőjét. Meg kell az embernek újra és újra betegednie ahhoz, hogy rákényszerüljön az önmagával való szembesülésre? Miért van szükség tragédiák egész sorára, hogy az ember újra és újra rádöbbenjen: minden létező között ő maga a legismeretlenebb idegen?

Mikor kapjuk végre ajándékba a fölismerést: az ember nem szembesülhet magával, nem szemlélheti magát mintegy tükörben, mint ahogy a felnövekvő ember sem tudja saját magából kikövetkeztetni, hogy kinek a gyermeke? Az embernek találkoznia kell a másikkal, hogy legyen, aki vizsgálja és magyarázza őt.

De hol az a másik, akit az emberi lény megkérdezhet: ki vagyok én?

Balogh Zoltán

Megjelent: Új Horizont, 2001/2.

epmsz honlap - epmsz

net seo